Szakaszleírás
Táv: Kaposmérő (376,1 km) - Simonfa (411,0 km) → 35,1 km
Útvonal: Kaposmérő - Kaposdada - Dada - Szenna - Patca - Szilvásszentmárton - Zselickisfalud - Kardosfapuszta - Ropolypuszta - Pölöskei-rét - Simonfa
Tájegység: Zselic (Somogy megye)
Teljesítés ideje: 2015.06.06.
A helyi kocsmát hátunk mögött hagyva néhány méteren át a pecsételőhelyhez vezető, egyedi jelzéseket követtük, majd miután felvettük a kék sáv fonalát rögvest balra fordultunk egy szűk kis mellékutcába, melynek kopott aszfaltútján szép lassan búcsút intettünk Kaposmérő barátságos településének. Amint az utolsó épületek is elkoptak mellőlünk egy poros földútra váltottunk, melynek hosszú és egyenes vonalát követve hamarosan egy szélesen elterülő halastóhoz érkeztünk (3-4. kép).
Miközben elsétáltunk a lankás völgyoldalak lábánál megbújó, nyugodt víztükrű állóvíz mellett kicsit kiszélesedett körülöttünk a táj, és az út menti erdősáv helyét kisvártatva zöldellő rétek vették át. A vizekben gazdag tájon tartva D-i irányunkat hamarosan átkeltünk a Bárdi-patak vékonyka vízfolyásán, mely jobbunkon kanyarogva egészen Kaposdadáig kísért minket (5-7. kép).
Magát a települést végül egy napsütötte domboldal széles kaszálóját követően értük el, melynek maroknyi épülete közé betérve rövid betekintést nyerhettünk a zselici tanyavilágba. Villámlátogatásunk során meglepődve fedeztük fel, hogy a falu szélben egy szépen kiépített kerékpárút is húzódik, melynek egyik pihenőpontja éppen a Kaposdadán található. Úgy tűnik, hogy a Kéktúrán kívül is járnak erre kirándulni vágyók (8-11. kép).
Miután a maroknyi épület között húzódó egyetlen utca vonalát követve pillanatok alatt keresztülszeltük a települést, a keskeny aszfaltút, melyet koptattunk egy balos kanyart követően lustán kapaszkodva elnyújtott emelkedőbe kezdett. Kilenc óra magasságában ekkor már igencsak meleg volt az idő a nyitott kaptatón, így igencsak megörültünk neki, hogy az izzasztó emelkedő leküzdésével végül megérkeztünk Dadára (12-13. kép).
Az elszórtan álló, rendezett porták közt kanyarogva elhaladtunk egy-két igen mutatós birtok mellett is, melyek kellemes fekvése elsősorban a lovaglás szerelmeseit csábítják ide a Kaposvárhoz közeli, mégis eldugott tanyavilág szívébe. Persze a helyiek mellett szívesen látják itt a természetjárás szerelmeseit is, erről tanúskodik a kanyargós aszfaltút mellett megbújó Sasfészek vendégház épülete is (14-16. kép).
A törpe település vendégszeretetét azonban nem élvezhettük túlságosan hosszan, ugyanis egy enyhén emelkedő balkanyart követően szép lassan búcsút intettünk Dada tanyáink. A házak közül kiérve rögtön egy poros szekérútra váltottunk, melyet követve szélesen elterülő szántóföldek határában gyalogoltunk tovább. Pár száz métert követően egy éles jobbossal D-i irányt vettünk fel, majd nemsokára egy kisebb erdőfolt oltalmat nyújtó lombjai alatt sétálva rövid ideig élvezhettük a hűsítő árnyékot. De tényleg csak egy röpke pillanat erejéig, és miután kiértünk a fák közül ismét a végeláthatatlan búzamezők és kukoricások vették át a főszerepet, melyek sűrű sorai közé vegyülve gazdagon virágoztak az élénk színű pipacsok és kamillák, egy kis színt víve a tájba. (17-20. kép).
A hosszú, és nyíl egyenes haladó szekérút vonalát idővel aztán néhány gyors kanyar törte meg, melyeken túljutva már hosszú szőlősorok és kövér gyümölcsöskertek adták tudtunkra, hogy bizony feltartóztathatatlanul közeledünk Szenna felé. Miközben a lapos dombtetőn gyalogolva elhaladtunk a kertekhez tartozó, néhány igen hangulatos hétvégi ház portája mellett rövidesen feltárul előttünk a bal kézről kísérő idill völgy a maga teljes pompájában, melynek nem is oly távoli szegletében már Szenna fehéren ragyogó templomtornya csalogatott minket egyre közelebb (21-22. kép).
Engedelmeskedve hát hívószavának hamarjában alábuktunk egy lendületesen ereszkedő lejtőn, majd annak aljába érve rövidesen az előttünk magasodó sűrű erdő felé vettük az irányt. A szálas óriások árnyékába beérve utunk előbb élesen balra, majd nem sokra rá jobbra fordult, melyet követően egy könnyed emelkedővel végül megérkeztünk Szennára. Betérve a házak közé gyorsan végignyargaltunk a rövidke Petőfi utca keskeny aszfaltján, melynek végében jobbra fordult kék jelzésünk. De mi nem! Ehelyett egy balost véve ráfordultunk a zöld sáv jelzésre, és néhány méteres kitérőt téve egészen a Szabadtéri Néprajzi Múzeum bejáratáig sétáltunk a település rendkívül hangulatos főutcáján (23-25. kép).
Ezzel meg is érkeztünk napunk fő eseményéhez, melyet már a túra megszervezés óta rendkívül izgatottan vártunk, hiszen a Szennai Skanzen gyönyörű szép, múltidéző udvaráról előzetesen már rengeteg szépet láttunk és hallottunk. Szerencsénkre nyitva találtuk a kapukat, így szép kényelmesen jegyet váltottunk bejáratnál (felnőtt jegy: 900ft + templom belépő: 300 ft), ami mellé kértünk még egy gyönyörű pecsétet is a Skanzen saját bélyegzőjével, majd elindultunk, hogy felfedezzük a Zselic rejtett kincseit. Mi először a méltán híres református templom megtekintésével kezdtük, melynek fehérre meszelt, magas falai tekintélyt parancsolóan ültek meg az udvar szélében magasodó dombtetőn, szinte ellenállhatatlanul odavonzva tekintetünket (26. kép).
Az igazi varázslat azonban akkor ért csak minket, mihelyt beléptünk hűsítő falai közé, ugyanis a barokk stílusban épült templom belterét egyedülállóan szép, festett kazetták díszítik, melyek változatos kavalkádja ámulatba ejtő (27-28. kép).
Ezen gyönyörű műalkotások egyébiránt Nagyváthy János asztalosmester keze munkáját dicsérik, aki 1787-es esztendőben munkálkodott eme látványos népi motívumokkal ékesített elemek megalkotásán. Erről tanúskodik a karzat sarkát díszítő írott kazetta szövege is (29. kép).
A szebbnél-szebb, színes alkotások között elsősorban tulipán motívumok jelennek meg, de ha figyelmesen fürkésszük az egész beltérben megjelenő elemeket, akkor különös mód sellő szerű alakokat is felfedezhetünk köztük. A mennyezeten kívül hasonlóan szép díszítést figyelhetünk meg még a padokon, a karzaton és a szószéken is (30. kép).
Miután befejeztük rövid, de látványos túránkat a templomban visszatértünk a Skanzen udvarára, ahol az egymás mellett sorakozó parasztházak utcája felé véve az irányt időutazásba kezdtünk a zselici falvak hétköznapjai megelevenítő tárlaton (31. kép).
Rinyakovácsitól elkezdve, Kisbajomon át, Somogyszobig bezárólag különféle tájak tipikus parasztházaival ismerkedhettünk meg, melyek udvarát járva különös, tanyasi életérzés járta át az embert (32-35. kép).
De természetesen nem csak kívülről, hanem belülről is megcsodálhattuk az egyes házakat, melyek berendezett szobái letűnt korokat idéztek vissza (36-37. kép).
Ottjártunkkor nagy meglepetésünkre épp kézműves napokat tartottak a Skanzenben, melynek minden udvarában különböző programok várták az érdeklődőket. Minket leginkább a "Játék udvar" jópofa, népi játékai, illetve a gyógyfüves ház érdekes növényei fogtak meg. Utóbbinál például nagyon finom mezei menta teát is kaptunk kóstolóba (38-43. kép).
Hosszúra nyúló programunk végéhez közeledve még szakítottunk időt arra is, hogy megnézzük a Skanzen sarkában megbújó munkagép kiállítást, majd a közvetlenül mellette legelésző birkákat is, míg végül tartalmas és tanulságos körünket zárva a temetőkert érintésével kanyarodtunk vissza templomhoz. Közel 1 órát hagytunk itt benne a menetidőben, de minden kétséget kizáróan megérte, hatalmas élmény volt (44. kép).
Elbúcsúzva a tárlat kedves gondnokaitól visszatértünk település főutcájára, melynek DNy-felé tartó vonalát követve hamarosan újra csatlakoztunk a kék sávhoz és Szenna túlsó vége felé vettük az irányt. Célpontunk a Vadász presszó (Nyitva tartás → Hétfő-Vasárnap: 7.00-13.00 és 15.00-21.00 között) volt, ahol már aznapi második pecsételőhelyünk várt minket. Magához a kocsmához egy rövid kitérő erejéig ismét le kellett térnünk a kék sávról, de az egyedi jelzések és a hirdetőtáblák egyértelmű útbaigazítását követe nem lehetett eltéveszteni (45-46. kép).
Az igazolást begyűjtve visszatértünk a kék jelzésre, mely a falut átszelő országutat követve szép lassan elhagyta Szennát. A lustán kapaszkodó aszfaltcsíkot koptatva hamar kiértünk az épületek közül, melyek helyébe rögtön sűrű erdők, burjánzó rengetege lépett (47. kép).
A dombtetőhöz közeledve már magas löszfalak szegélyezték utunkat mindkét oldalról, melyek közül kiérve egy nagyobb gazdasághoz érkeztünk az emelkedő tetejében. Ott élesen jobbra fordulva elhagytuk a műutat és a szélesen elterülő szántók között húzódód poros szekérúton ballagva a tűző napsütésben folytattuk tovább a túrát (48-49. kép).
Szerencsére nem kellett túl sokáig araszolnunk a tikkasztó hőségben, ugyanis pár száz métert követően elértük a száraz földek szélében húzódó erdősávot. Miután megtettünk néhány lépést annak szélében, egy éles balossal végül bevettük magunkat a magas faóriások sűrű rengetegébe, ahol ezt követően klasszikus erdei utak vonalát követve hosszasan élveztük az árnyékot nyújtó növényzet vendégszeretetét. Már egy jó ideje zöldellő, dús lombok alatt sétáltunk, amikor az egybefüggő erdőségek monotonitását egy terebélyes erdőirtás szakította meg rövid időre. Amint túljutottunk ezen a rövidke, nyitott szakaszon és visszatértünk a fák közé, hamarjában egy "neve nincs" forrásra bukkantunk, közvetlenül az út mellett, melynek hűsítő vize rendkívül üdítőleg hatott ránk (50-51. kép).
Hátunk mögött hagyva a bő vízzel csordogáló forrás szépen kiépített kifolyóját, még egy rövid darabon maradtunk a magas fák között kanyargó földúton, melyet lépten-nyomon gyönyörű szép mohaszőnyegek szegélyeztek (52-53. kép).
Kitartóan ragaszkodva D-i irányunkhoz végül csak hátunk mögött hagytuk az erdőt és ezzel egy időben meg is érkeztünk Patcára, mely a fáma szerint Somogy megye legkisebb községe. Valóban nem egy túl nagy településről van szó, viszont annál kellemesebb helyet ismerhettünk meg Patca személyében, ahogy a falu egyetlen, de annál hangulatosabb utcáján végigsétálva elhaladtunk házai előtt. Azt azért meglepődve láttuk, hogy viszonylag sok kulcsosház is megbújt az épületek közt, melyek okát eleinte nem értettük, de amint a falu túlsó végére értünk rögtön megvilágosodtunk (54-55. kép).
Patca D-i csücskében ugyanis a Katica Tanya szélesen elterülő mintagazdasága fogadott minket, melynek a zöldellő domboldalba települt, hosszúkás istállói, tágas karámjai és kéken csillogó tava igazi kiránduló paradicsom képét festette elénk (56. kép)
Az idilli életképet csodálva mi jobb kéz felől szép lassan megkerültük a gazdaság körülkerített területét, és egy komótosan nekilóduló, poros földút mentén elnyújtott kapaszkodásba kezdtünk (57-59. kép).
Miután kitartó munkával a csodálatos völgy fölébe kapaszkodtunk gyorsan keresztülvágtunk a nyitott dombtetőn, ahol széles kaszálók és elszórtan gyümölcsfák szegélyezték utunkat. A nyílt terepet hátunk mögött hagyva aztán rövid időre ismét visszavezérelt a fák közé kék jelzésünk, hogy egy kicsit elrejtsen minket a tűző, nyári Nap sugarai elől. Azonban nagy sajnálatunkra igen hamar vége szakadt a barátságos erdőfoltnak, melyet követően már zöldellő szántóföldek végeláthatatlan táblái mellett gyalogoltunk tovább. Már épp kezdtük volna megszokni a gyönyörű szépen hullámzó, fehér kamillatengerrel tarkított búzamezőket, mikor egy éles balkanyarral hirtelen K-felé fordult földutunk és lustán nekiiramodva hosszas lejtmenetbe kezdett (60. kép).
A szép fokozatosan lendületes lejtmenetbe átcsapó jelzésen itt-ott hétvégi házak bukkantak fel a poros földút két oldalán jelezvén, hogy lakott terület felé közeledünk. Nagyjából ereszkedésünk felénél járhattunk, amikor egy lélegzetvételnyi időre békésebbé szelídült utunk, mely egészen egy kisebb elágazásig ki is tartott, ahol aztán egy meredek löszfalak közé szorult betonúton újabb lendületet véve egészen Szilvásszentmáronig ereszkedtünk. Balra fordulva az egyetlen, hosszú utcán gyorsan végignyargaltunk a kissé jellegtelen településen, ahol csupán csak a református templom kertjébe tettünk egy rövid kitérőt, maja a falu túlsó végében egy éles jobb kanyarral búcsút is intettünk neki (61. kép).
A Szilvásszentmáronról kifelé tartó országút vonalát követve nyomban felsejlett előttünk következő célpontunk, hiszen a lapos völgy túloldalán már Zselickisfalud nem is oly távoli házai integettek felénk. Látván csábító közelségüket kicsit mi is megszaporáztuk lépteinket és a forró aszfaltot taposva gyors elsétáltunk a két település között megbújó, nyugodt víztükrű horgásztó É-i végében és szinte nyíl egyenesen megérkeztünk Zselickisfalud szívébe. Jobbra fordulva a Fő utcán hamarjában elsétáltunk a polgármesteri hivatal és a református templom fehér falai előtt, majd a település DNy-i csücskéhez érve már harmadik pecsételőhelyünkhöz érkeztünk a Vándor-kulcsosház személyében. A kerítésre helyezett ládikóban bőségesen találtunk nyalókát, így egyet-egyet kivéve abból hitelesítettük túrafüzetünket és a méretes hársfák árnyékába leülve kicsit megpihentünk. Megérdemeltük a jutalmat, hiszen ekkor már aznapi kvótánk felénél jártunk (62-63. kép)
Miután fújtunk egyet ismét felkerekedtünk és a Vándor-kulcsosház fakósárga épületét hátunk mögött hagyva rögvest Ny-felé fordultunk. hogy egy igen hosszúra nyúló és kitartóan kapaszkodó mélyúton szép lassan Zselickisfalud fölé kapaszkodjunk. A fölénk boruló magas fák alkotta hosszú alagútban végül egészen a nyitott dombtetőre kapaszkodtunk fel, ahol az árnyékos útról előbújva már szőlők között gyalogoltunk (64-65. kép).
Haladási irányunkat végül egy éles jobbkanyar törte meg, melyet követve D-i irányba fordultunk. A szőlősorok és gyümölcsösök helyét szép lassan kövér búzamezők váltották fel, melyek fölött eltekintve pazar kilátásunk nyílt a környező völgyek vadregényes vonulataira (66-67. kép).
Bő 1 kilométeren át gyalogoltunk így a hangulatos gerincúton, míg végül egy terebélyes erdőséghez érve jelzésünk újfent a fák közé csábított minket. Ezen a ponton csatlakozott hozzánk a "Lobokai túraútvonal" tanösvénye is, melynek sűrűn jelentkező állomásain különböző érdekességeket olvashattunk a környező vidék élővilágáról. Apropó élővilág, ahogy erdei utunk egy nyitottabb szakaszához érkezve épp egy magányos turistapihenő nemrégiben épített beállóját nézegettük, váratlanul egy méretes vaddisznó röffentet ránk kíváncsian az erdőből tőlünk mindössze néhány méterre. De szerencsénkre barátkozási szándékának további jelét nem mutatta, így sarkon fordult és elviharzott (68. kép).
A furcsa találkozást követően végül hátunk mögött hagytuk a turistapihenő napsütéses tisztását és klasszikus eredi utak vonalát követve hamarosan egy keskeny műútra tértünk. A D-i irányba siető aszfaltcsík mellé szegődve mindössze pár száz méter kellett csupán sétálnunk és kisvártatva a csodálatos környezetben megbújó Hotel Kardosfa hangulatos épületei mellett haladtunk el, melyek udvarát érdekes fafaragványok díszítették (69-71. kép).
A hotel mellett elsuhanva továbbra is a műutat koptatva hamarosan elhaladtunk egy méretes erdőirtás mellett, majd egy "Y" elágazáshoz érve jelzésünk balra fordulva Ropolypuszta felé vette az irányt. Itt azonban mi elhagyva a kék sáv útmutatását újabb, nagyobb lélegzetvételű kitérőre adtuk fejünket, és a közeli "Zselici Csillagpark" felé vettük az irányt, melyre az útszéli jelzőtáblák hívták fel a figyelmünket. Magáig a parkig mindössze egy enyhe emelkedőt kellett leküzdenünk, melyet a műúttal párhuzamosan futó dózerolt földúton tettünk meg, az erdő árnyékában. Felérve a dombtetőre elsőként a gyönyörű szép és vagány kinézetű Zselici Csillagpark kilátó 25 méteres fatornyát pillantottuk meg, melynek lélegzetelállító építmény rögtön magához vonzott minket (72. kép).
Eltartott egy darabig, mire felkapaszkodtunk a sűrű erdő fölé magasodó hatalmas kilátó tetejébe, de minden kétséget kizáróan megérte a fáradozást, hiszen pazar körpanoráma fogadott minket. Amerre a szem ellátott végtelen erdők hullámzó tenger borította be Zselic vadregényes dombvidékét (73-75. kép)
A zöld tenger egybefüggő vonalát egyedül a kilátó lábánál elterülő "Csillagoségbolt Park" különös épülete törte meg csupán, mely, mint egy hatalmas bárka emelkedett ki a földből (76. kép).
A kíváncsiságtól hajtva gyorsan le is ereszkedtünk a 25 méteres magaslatról és az érdekes formájú komplexum felé vettük az irányt, hogy egy kicsit közelebbről is megismerkedhessünk vele. A látogatói csoport indítására sajnos várnunk kellett volna, így csupán kívülről vettük szemügyre a helyet, majd miután kielégítettük kíváncsiságunkat megkerestük korábbi ösvényünket és szép lassan visszabandukoltunk a kék sáv elágazójáig (77. kép).
Visszatérve a keskeny műútra ezt követően hosszas ereszkedésbe kezdtünk a magas fák alatt, és egészen a ropolypusztai halastóig kanyarogtunk le, melynek rendezett környéke igazai horgászparadicsomnak tűnt (78-79. kép).
A nagy melegben szívesen megmártóztunk volna a hangulatos tó hűsítő vizében, de ellenállva csábításnak maradtunk továbbra is az erdő szélében húzódó aszfaltcsíkon, melyen bő 1 kilométert követően elsuhantunk a kanyarban megbújó ropolypusztai birtokok mellett (80. kép).
Ezt követően pár száz méter erejéig K-i irányba haladtunk, az utat szegélyező széles tisztások mellett, mígnem az É-felől érkező piros sáv jelzéssel karöltve visszatértünk a magas fák közé. Ott továbbra is ragaszkodva a jó ideje kísérő, keskeny műúthoz szép fokozatosan É-i irányt vettünk fel, és egy hosszan tartó emelkedő vonalát követve végleg elhagytuk Ropolypuszta szélesen elterülő völgyét. Egészen addig koptattuk a kitartóan kapaszkodó aszfaltcsíkot, míg egy hirtelen balossal kék jelzésünk gondolván egyet letért róla, és egy napsütéses erdőirtás, kissé nehezen járható ösvényén keresztülvágva továbbra is tartotta É-i csapásirányunkat (81. kép)
A nyitott folt buja növényzetét hátunk mögött hagyva rövid időre betértünk az előttünk húzódó erdősáv árnyékos rengetegébe, ahol némi gyaloglást követően egy széles erdei földútba torkollott jelzésünk. A korábbi erdészeti utakhoz képest szinte sztráda minőségű úton aztán dobtunk egy balost, és majd 2 kilométeren át követtük annak jól járható, bár kissé poros felszínét (82-83. kép).
A döngölt földút hosszú vonalát végül egy turistapihenő előtt hagytuk el, ahol a jobbra forduló kék sávon eleinte még csak szelíden kanyarogtunk tovább az erdőben, majd az egyre inkább lendületbejövő terepen már kifejezetten lendületesen ereszkedtünk alá egészen a Zselickislaki-patak hosszan elnyújtott völgyéig. Lent a nyitott katlanban aztán visszatérve É-i irányunkhoz jódarabon egy rácsos vadkerítés közvetlen közelében gyalogolva törtük előre magunkat a magas fűvel benőtt szekérúton, mígnem egy jobbost követően hamarjában átkeltünk a völgy közepén kanyargó kis patak rozoga fahídján és a szemközti völgyoldalnak nekifeszülve már fokozatosan felfelé kapaszkodtunk a kitartóan kapaszkodó út mentén (84-85. kép).
Az emelkedőnek igazából az utolsó harmad volt igazán meredek, de az aztán tényleg. A zselici viszonylatban kifejezetten ritkaságszámba menő meredekségű kaptató persze nem fogott ki rajtunk, de azért kicsit megizzadtunk mire annak tetejébe értünk (86. kép).
Miután leküzdöttük az előttünk tornyosuló akadályt örömmel állapítottuk meg, hogy a munka javát már le is tudtuk aznapra, hiszen azt követően komolya szintkülönbség már nem várt ránk. Ezen felbuzdulva nyomban balra fordultunk az emelkedő tetejében, ahol egy újabb, széles földútmentén gyorsan végignyargaltunk a gerincen, miközben a sárga sávval és a kék kereszttel kiegészülve már kész jelzés kavalkád kísért minket utunkon (87-88. kép).
A nyíl egyenesen haladó utunk idővel aztán kissé kanyargóssá vált, és miközben fokozatosan K-felé fordultunk kisvártatva búcsút is intettünk kék kereszt jelzésünknek. A lendületes ereszkedésbe kezdő terepen hamarjában elhaladtunk a Kecskeháti erdészház magányos épülete előtt, majd nem sokra rá, ez erdőből kiérve már megpillantottuk a Simonfa felé nyargaló 67. sz. főutat. A forgalmas országúttól azonban még néhány terebélyesebb szántóföld elválasztott minket, így az azok közt húzódó szekérút porát taposva még egy keveset gyalogolnunk kellett (89. kép).
De csakhamar elértük a végtelennek tűnő aszfaltcsík peremét, melynek szélében már vidáman tudtuk le az utolsó pár száz métert és sétáltunk be a közeli Simonfára (90. kép).
A rendezett családi házak között sétálva egy igen hangulatos, tipikus zselici kis falu benyomását keltő települést véltünk felfedezni Andival, így szép kényelmesre fogva a tempó, ráérősen bandukoltunk végig Simonfa utcáin. Az Ady Endre utca enyhén emelkedő vonalát követve végül befutottunk aznapi túránk célállomására a katolikus templom előtt található Meteor kulcsosházhoz, melynek villanyóraszekrényében találtuk utolsó pecsétünket (91-95. kép).
Az aznapi fáradalmainkat kipihenve végül az estét a kulcsosházban töltöttük el, mely első osztályú felszereltséggel várja a megfáradt túrázókat. A meleg nyári napon töltött egész napos menetelésünket követően megkaptunk minden, mire szükségünk volt: ivóvíz, hűtő, vizesblokk, na meg persze ágy! Aznap átélt kalandjainkat summázva elégedetten dőlhettünk le aludni, hogy erőt gyűjtsünk a másnapra, hiszen végső célunkig volt még hátra bőven, de az már egy másik beszámoló története...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése